vonatpótlóautóbusz

azt gondolná az ember, hogy a valóságot sokkal könnyebb lemásolni, mint valami durván képzeletbelit kitalálni. pedig nem, mert a valóságról másolt dolgokat le lehet ellenőrizni, a képzelgésnél viszont teljes a szabadság. előbbihez tehetség és tudás kell, utóbbihoz ihlet, bátorság és nyitottság. az igazi lehet hogy unalmas és ezért nem olyan érdekes, a képzeletbelit viszont tetszetőssé tenni nehéz. namindegy, ezért jó vegyíteni a kettőt.

négy fal, padló és plafon: egy fürdőszoba. van benne egy kád, a kád tele forró vízzel. belelépek és leég a bőröm. egy kis idő után megszokom, ám a vízbemerülés újabb megpróbáltatás. csak szép fokozatosan, tűzforró az egész. mivel a hidegvíz adagolása érdekesen működik, gyakorlatilag majdnem lehetetlen a megfelelő hőfokot kialakítani. nyakig bennevagyok, már a túlfolyóra is szükség van. aztán alámerülök. ez egy másik világ. sötét van, durva, vibráló alapzaj, a fülemben szívdobogás, néha egy-két hangfoszlány a külvilágból - a szobában szól a zene és az éneklés. ide ebből kevés jut. csak az a zaj és a szívdobogás. belégzés és a felszínen lebegek, kilégzés és alámerülök. fülemben a nyomasztó zaj, előttem a fal, rajta a lábam, tompa sárga fény. minden valamilyen. eltelik így az idő. miután kihúzom a dugót, kivárom ahogy kifolyik alólam a víz. a vízszint a fülem alá ér és fokozatosan visszanyerem a hallásomat. mint az álomból ébredés, csak itt tudom mi a valóság. most akadozva visszaszökik az agyamba minden ami igazi, kinyitom a szemem, kikászálódok a kádból és a sikertelen törölközés után vörös szemmel kilépek a fülledt melegből. az utóhatások már az irc előtt múlnak el, lefolyik rólam a víz, lecsöpög az államról, megissza a törölköző. mire teljesen megszáradok, visszatértem a délutánba és kezdhetek készülődni. a vízkő már a vonaton köt bele a hajamba.

vásárolni kérem tudni kell. szép színes rajzszeget akartam vásárolni az obiban és rögtön a második eladó meg is tudta mutatni, hogy ezt hol találom. (érdekes módon az első egész máshol magyarázta.) nos, mint az kiderült, az obiban 10 darab szép színes rajzszeg 400 forint. ez nem tűnt túl jó befektetésnek, úgyhogy elhessegettem magamtól a gondolatot. aztán ma egy közönséges papírboltban 300 forintért sikerült 100 darab hasonlóan szép és színes rajzszeget beújjítanom. vásárolni tudni kell. most meg addig beszélgettünk az utcán, míg a macskánk le nem szakította a szomszéd ereszét. illetve kicsit tovább. beszélgetni jó. zárójel bezárva.

az elmúlt pár napban olyan dolgokra lettem figyelmes, mint az egyenruhások. ezek olyan lányok, akik egyforma ruhában, kettesével járőröznek a városban. jór szó sztájlis, jór szó junik. aztán a felesleges dolgok elkerülése. más felesleges fáradozásait elkerülni. erre van az előreszólás és a pontos tájékoztatás. a felesleges idióta kérdésekre pedig a google. naés arra is rájöttem, hogy ami valakinek az élményteli fájdalom örömével jár, az másnak életveszélyes szenvedés lehet. de tényleg, vigyázni kell, mert a félreértéseket nehéz kezelni.

a relativitáselméletről is gondolkodtam és talán érdemes felállítani egy ideiglenes “kivételek” kategóriát, mert nem mindenkinek látom a helyét a rendszerben. vannak akik csak úgy vannak ok nélkül és azt hiszik, hogy van értelme annak amit csinálnak. nyilván van, a maguk módján. ismerni kéne a céljaikat, mert biztos vannak. csak az a semmitmondó jellegtelen szarréteg amivel leplezik létük indokait és értelmét, az alapján egy verébnek is több értelme van, akinek fagyitölcsér darabokat dobálhat az ember egy árnyas folyóparton. vagy mittomén. néha nehezen tudom kizárni ezeket a kivételeket.

mi a művészet? lehet felesleges próbálkozni a válasszal, mert ez ilyen kb megválaszolhatatlan kérdés. szubjektív dolog ez, a zegyetemen is aszonták, hogy az a művészet, amit annak tekintünk. tetszik ez a gondolat. szerintem bármi lehet művészet, annyi kell hozzá, hogy a valóság egy olyan formába legyen öntve, amiben már többet jelent(het) saját magánál és érezzük rajta, hogy aki elkövette az gondolt valamit, el akart mondani valamit és nem annak nyers valóságában akarta bemutatni, hanem akart valami olyat, ami nem az, de azt juttatja eszébe, azt próbálja érzékeltetni. azt a gondolatot, azt a hangulatot, azt az akármit. olyat is mondtak a zegyetemen, hogy a mű jelentése nem ugyanaz az alkotó és a befogadó számára és tényleg. és a művész vagy örül, hogy kiváltott valamit az emberekből, vagy nem örül, mert úgy érzi félre lett értve, vagy csodálkozik, hogy belemagyaráznak művészi dolgokat abba, amit nem annak szánt. de ez már az, a művészet, a mögöttes tartalom, az összekacsintás két ember között, amikor az egyik azt hiszi, hogy a másik próbál elmondani valamit és még ha nem is tudja mit, de érzi és érti a szándékot és tetszik neki ahogy csinálja. azt hiszi, merthát nem biztos, hogy mindent annak szánt a másik ember, aminek az egyik ember gondolja. ettől jó ez.
tehát a közhelyből kiindulva, röviden szólva, a művészet szerintem/nekem valami bonyolultabb önkifejezés és annak félre- vagy megértése, egymás keresgélése, eszköz egymás megtalálására. vagy nem így van, de én így tapasztalom. nem szeretem a túl nyilvánvaló dolgokat. minél bizonytalanabb a dolgok jelentése, annál jobban alkalmazhatjuk saját magunkra. persze fontos a maradás bizonyos határokon belül, elvégre nem rossz meg is érteni a dolgokat, vagy megtalálni azt aki megérti.

…ó és a fő szál egészen elveszik a többi között. merthogy a fontos eseményeket a történet szempontjából kevésbé fontos jelenetek kötik össze. ám ezekből a kisebb jelentőségű történésekből kiderül, hogy az életben vannak olyan fontos dolgok, mint a türelem, a tisztelet, a belátás, az előrelátás, a körültekintés, a felülvizsgálat, az önkritika, az ellenkezés és így tovább. igen, a film fő történeti szálát össze lehet kötni a főhőst a fentiek fontosságára rávezető epizódokkal és már nem is unatkozunk. a főhős viszont azt fogja mondani, hogy nehéz ezeket az elveket szem előtt tartani. nehéz, mert ott a fő szál és az annak erőhaladását nehezítő előzmények és körülmények, melyek mindenre kihatnak. minden idő kérdése. minden összefügg. minden semmi.

az egész olyan mint egy unalmas film hosszú üresjáratokkal, hihetetlen véletlenekkel, szimbólumokkal, ellentétekkel, víziókkal, előrevetítéssel… tudjuk miről szól, de legalábbis sejtjük. én benne vagyok, de nem tudom irányítani, mintha nem rajtam múlna. azonban a filmnek még nincs vége, úgyhogy várom a végkifejletet. ha az lesz a vége amire gondolunk, akkor mégse unalmas a film. persze lehet hogy másról fog szólni a film.

az origo címlápjan csodás szavazással találkozhat az arrajáró, mely az őszre várható való világ 4-ről érdeklődik. lapzártánkkor közel 8700 szavazattal, 71,9%-os arányban a “megszüntetném” válasz állt az élen. ebből is látszik, hogy igény van rá! (amúgy ha belegondolunk, akkor valószínűleg az origo és a valóvilág célközönségének nem túl nagy a közös metszete, úgyhogy jóhogy, de azért mégis! meg különben sem gondolunk bele.)

réges régen az emberek hátrafelé közlekedtek. úgy tudtak visszafelé gyalogolni és futni, mint most tudunk előre. amikor például találkozott az ősember valakivel, akkor csak akkor vette észre hogy találkozott vele, amikor már elmentek egymás mellett. de ez jó volt, mert sokáig nézhette. már amennyiben akarta nézni. a zebránál sem szemben volt a lámpa, hanem az indulási oldalon kicsit visszább. a lovak is visszafelé futottak amiken ültek. és például ha mozgott a bokor, akkor nem látta és tök nagy meglepetés volt amikor kiugrott belőle a vérmes dinoszaurusz és lezabálta az ősembert. szóval meglepetésekkel teli életük volt régen az embereknek. aztán valaki úgy gondolta, hogy ez így gagyi, mert amikor mamutra vadászott és szaladt előle és dobálta dárdákkal, akkor nem tudott odafigyelni és beleesett a mamutcsapdába, a mamut meg rá és így eléggé agyonnyomta. és baromira nem szerette ezt csinálni, ígyhát galádul megtanult előrefelé járni. ebből végül felkelés lett és összecsaptak a lázadó előrejárók a hátrajárókkal. nos, mint látjuk a lázadók nyertek - nem volt nehéz dolguk, mert amikor jöttek bézbólütővel meg kiegyenesített kaszával, akkor a hátrajárók nem látták, hogy jönnek mert hátrafelé mentek és így az előrejárók könnyen barackot nyomhattak a hátrajárók fejére. de ezt csak így viccből, mert aztán rabigába hajtották őket és fölényes győzelmet arattak. aztán azóta az emberek el is felejtették, hogy régen tudtak hátrafelé járni és hogy volt valaha ilyen háború. szomorú történet.

a témobil napon nem sok érdekesség történt, csak ezt a sokszázezer emberek nem vették észre, vagy csak később. kis különítményünk (Mesy, Zé ügynök és szerénységem) azonban mit sem sejtve vetette magát az élvezetek közé, mert csak. volt sok ember sűrűn, sok ingyékóla, sok szórólap, árusok, léghajó, helikopterek, rosszul szinkronizált kivetítők, magyar fellépők, külföldi fellépők, satöbbik. a legérdekesebb tapasztalat a mobilvécé volt. egyrészt a tömeg nagyrészt agresszív, türelmetlen és buta volt, de itt nem: meglepően kultúrált sorbanállással kellett szembesülnünk. másrészt a mobilvécé kékes fényű magányából szabadulva minden szép lila volt egy kis ideig. néha a fellépőkkel is tudtunk foglalkozni, de értékelhető ideig tartó jóérzést egyikük sem okozott. az összélményt alapvetően a tömeg határozta meg. további érdekességek a galériában (képrekattintás), valamint a szaksajtóban.